„Ha teljesen őszinte lennék, azt gondolnád, »ez egy kekec fasz, baszdmeg«” – Wahorn Andrással beszélgettünk

Úgy tudom, vendégként te is fellépsz az áprilisi Beatrice-koncerten. A Bizottság többi tagja is ott lesz?

Még nem tudom, tényleg fellépek-e. Abban maradtam Feróval, hogy majd megdumáljuk, eddig még nem jelentkezett. De a Ricse nagyon fontos a Bizottságnak; ha hív, megyek. Ha meg tudunk egyezni Öcsivel (ef Zámbó István, az A.E. Bizottság alapító tagja – a szerk.), hogy mit és hogyan játsszunk, vele is fellépek. A baj csak az, hogy amióta hazajöttem Amerikából, nagyon nehezen tudunk megegyezni bármiben. Igaz, ez azelőtt is így volt: őt soha nem érdekelte a Bizottság, mindig olyan zenét akart csinálni, mint a Happy Dead Band. Persze, most már ő is büszke rá, hogy annak idején benne volt a bandában – de mindegy, én már nem is foglalkozom ezzel. A Bizottság a múlt, most több másik zenekarral is játszom, az a jelen.

Fotók: Neményi Márton

Hány zenekarod van?

Négy. Ott van a Noise Flowers: egy zaj-zörej kísérleti zenekar, amiben Sőrés Zsolt brácsással és egy angol vibrafonossal, Oli Mayne-nel zenélünk együtt. Aztán a Four Dogs: ebben nagyon fiatal zenészek vannak, Schlosser András gitáros, Miskolczy Marci basszusgitáros és Richter Ambrus, aki az idén elnyerte a legjobb fiatal dobos címét. Ezen kívül  játszom még a Tapasztalt Ecsetekben, amiben idős képzőművészek, tanárok játszanak.

Azért ez a neve, mert különben Vén Faszoknak hívnánk magunkat.

Eredetileg egy Munkácsy-emlékzenekar volt, ami a Mission Art Galéria megalapításának tizenöt éves évfordulójára alakult, és csupa Munkácsy-díjas játszott benne – akkor még benne volt ef Zámbó, Bukta Imre, Szirtes János is – csak aztán szokás szerint átvettem a hatalmat. Meg a Wahorn Airportban, amiben olyan dzsessz-legendákkal játszom, mint Weszely János dobos és Román Péter nagybőgős. Ezek a saját zenekaraim, amikben az a zenei filozófia valósul meg, amit én képviselek: jelesül az örökös, de nem a személyes sémákon alapuló szórakozás. Ezt én kalandzenének hívom, a lényege az, hogy mindig spontán, egymás játékára reflektálva alakítjuk a koncerteket. Semmit sem beszélünk meg előre, folyamatosan változik a koncepció, és így alakul ki, szövődik közöttünk a zene organikus fonata.

Cseh Tamás fiának a zenekarában is játszol.

Igen, az Újzenekarban. De Andrást hiba lenne csak „Cseh Tamás fiaként” emlegetni: ő egy különleges személyiség, szinte angyali lény, aki a társaival együtt egy egészen egyedi világot épített maga köré. Talán a legközelebb a Vágtázó Halottkémek állhatna hozzá, ha a  zenéjükben nem lenne annyi szeretet és humor. Minden egyes koncert olyan, mint egy szertartás, aminek a végén eksztatikusan táncolnak az emberek. Hálás vagyok, hogy ezek a fiatal, húsz-harmincéves zenészek bevettek maguk közé. Nagyon élvezem, hogy velük játszhatok, és megpróbálok beilleszkedni közéjük – életemben először, és lehet, hogy utoljára.

Korábban többször elmondtad, hogy az A.E. Bizottság csupa olyan emberből állt, akik nem tudtak zenélni. Mostanra kitanultad a szakmát?

Mondjuk úgy, hogy összebarátkoztam a hangszeremmel. Tudod, az én zenei koncepcióm mindig azon alapult, hogy képtelen vagyok tanulni, képtelen vagyok kétszer ugyanazt ugyanúgy eljátszani, képtelen vagyok azt csinálni, amit mondanak, vagy akár azt, amit korábban én magam elképzeltem. Én már ilyen vagyok, tegnap például egész éjjel azon törtem a fejem, hogy mit mondok majd a mai Szabadfogásban (a Hír TV rendszeresen jelentkező vitaműsorában különféle világnézetű emberek beszélgetnek közéletről és politikáról – a szerk.), végül mégis belesültem. Összesen hat mondat lett volna, de nem tudtam elmondani. (Nevet.)

Ez van, én akkor tudom a legjobbamat adni, ha hagyom, hogy elkapjon az indulat, és az irányítsa, amit csinálok.

Szóval, azt nem mondom, hogy „megtanultam zenélni”. Most már tudom, mi az a „C-dúr” meg „f-moll”, ismerem a hármas hangzatokat, és néha, ha nagyon gondolkozom, azt is tudom, hogy épp melyik hangot fogom le a szaxofonomon. Ezeket kigyakoroltam, de nem tudok többet, mint amit egy fiatal ember fél év alatt összeszed az iskolában. Persze, ez is nagy előrelépés. Korábban teljesen ösztönből játszottam. Azt is húsz év zenélés után tudtam meg, Wayne Shorter Los Angeles-i hangszerjavítójától, hogy addig rossz fúvókát használtam. Sosem szólt jól a szaxofonom, mert nem javítottam meg, csak megragasztottam, megdrótoztam, ha kellett, mert azt hittem, nem a hangszer a lényeg, hanem a szellem, a gondolat, amit átfújsz rajta. Most végre van egy jó hangszerem, egy hangszerkereskedőtől kaptam pár képért cserébe. Új világ tárult fel előttem. (Nevet.)

És a festészet?

A saját művészetemet már unom, magamban nem is nagyon festek. Három éve együtt élek Katával (Töttös Kata festőművész, a fotórealista stílus egyik neves hazai képviselője – a szerk.), vele szívesen dolgozom. Van is egy kiállításunk a Mission Art galériában „Metálnyuszi és Vasököl” címmel, ahol közös munkákat állítottunk ki. Na ez érdekes. Ő ugye egy fotórealista festő, én meg úgy rajzolok, festek, mint egy gyerek – mégis közös alkotásokat hozunk létre, ugyanazokon a felületeken. Persze, korábban is voltak olyan művészek – mint a Zuzu-Vető páros –, akik közösen festettek, de ők általában hasonló gondolkodású emberek voltak. Mi nagyon különbözőek vagyunk, és nem csak a művészi látásmódunkban, technikánkban.

Kata nő, én férfi vagyok. Ő harmincnégy éves, én hatvanöt, mégis tudunk közösen alkotni, ami nagyon izgalmas dolog.

Miért untad meg a művészetedet?

Elvesztettem a türelmemet. 1985 óta foglalkozom komputerekkel, én csináltam az első Macintosh bemutatót Magyarországon, és szenvedélyemmé vált a számítástechnikának az az ígérete, hogy omnipotens lehetsz: minden eszköz a kezedben van, amivel alkothatsz – nemcsak az olajfesték, a vízfesték vagy a ceruza, hanem a kamera, a vágóasztal, mind a három dimenzió és persze a zene is. Komputerrel olyan valóságokat tudsz létrehozni, amik sosem léteztek, mégis hihetőnek tűnnek. Fantasztikus eszköz, de sajnos elvesztettem miatta a türelmemet, hiszen ha a gépen azt akarom, hogy valami sárga legyen, csak megnyomok egy gombot, és az lesz. Ezért aztán, amikor ecsettel dolgozom, mindig arra gondolok, hogy hol az a gomb, amit meg kell nyomnom, ahhoz, hogy az a folt végre sárga legyen? (Nevet.) Ráadásul azt is tudom, hogy egy festmény egész mást jelent, mint egy komputerrel készült alkotás.

Hiába állítom elő számítógéppel minden létező világok legfantasztikusabbikát, ha kihúzom a dugót a falból, eltűnik. Ha kiprintelem, akkor sincs meg benne az az energia, amitől a képzőművészet képzőművészet lesz.

Amit a művész az anyaggal odafagyasztott a felületre. Az olajnak és a vászonnak van egy különleges minősége, valami varázslatos, ami miatt nemcsak te, a néző reagálsz egy galéria falán lógó képre, hanem az is reagál rád. Amikor Szibériában a sámándobokat hallgattam, rájöttem, ugyanolyan hangot adnak ki, mint a jól felfeszített vászon, ha megütögetem. Nem véletlen, hogy a gyűjtők is jobban szeretik a festményeket, mint a rajzokat. A vászon és a vászonra kent anyag együtt valami igazán mágikusat hoz létre.

Mitől más a képzőművészet, mint a zene, a színház vagy a mozi?

Egészen másról van szó. A kép megfagyasztott pillanat: ha akarsz, ránézel, ha nem akarsz nem nézel rá, de mindig ott lesz. Megvan az a különlegessége, hogy egyetlen, örök pillanatba sűríti azt, amit az alkotó gondol – ez előnye és hátránya is egyben. Festeni az akar, aki kontrollálni akarja az univerzumot. Aki azt akarja, hogy egy kép egyik részletének pontosan ilyen, a másiknak meg pontosan olyan legyen. Ezt se a zenében, se színházban, se a filmben nem tudod megcsinálni.

Még a „halott zenében” sem: valószínű, hogy amikor Beethoven megírt egy zeneművet, teljesen mást hallott, mint ahogy ma előadják.

Szóval, ettől más a képzőművészet: attól, hogy neked, mint alkotónak totális ellenőrzésed van az alkotásod felett. De engem ez már nem érdekel, sokkal szórakoztatóbbnak tartom, ha valaki beleszól abba, amit csinálok. Rájöttem, hogy más emberekkel együtt alkotni – zenélni, festeni – sokkal szórakoztatóbb, mint egyedül.

Innen jött a „kalandzene” is? Abból a felismerésből, hogy a folyton változó, egymásra felelgető, reagáló zenészek által létrehozott, folyton változó zene is lehet olyan értékes, mint egy festmény?

Mi az, hogy „érték”? Mitől lesz értékes valami?

Attól, hogy örömöt okoz az embereknek. Vagy elgondolkoztatja őket.

Figyelj, egy aranyrúd értékét meg tudjuk határozni. Egy porszívóét is: az a porszívó, amelyik a legerősebben, legjobban, leghalkabban, legolcsóbban szív, a világ legjobb porszívója. De hogyan határozzuk meg egy film értékét, amibe valaki belerakta az életét, aminek a forgatásai során négy kaszkadőr pusztult el, ami miatt a producer idegösszeroppanást kapott és elhagyta a családja? Simán lehet, hogy bemegy valaki a moziba, és azzal jön ki hogy „Mi volt ez a szar?”. Hol itt az érték? Simán előfordulhat, hogy úgy érzem, egy festménnyel megváltottam a világot, az emberek meg elmennek, megnézik, és azt mondják, ez nem is festmény, ez csak egy ócska mázolmány.

A művészetben nincs érték.

Lehet, hogy egy Oscar-díjas film bizonyos emberek számára egy adott pillanatban értéket képvisel, de nagyjából ennyi.

Milyen neked ma Magyarországon élni? Vannak, akik szerint egyre inkább olyan, mint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években volt.

Nem tudom, majd meglátjuk. Érdekes lesz nézni, hogy mi jön, mostanában csupa izgalmas, váratlan dolog történik.

Ez az idei választás elég lefutottnak tűnik.

Oké. Tegyük fel, hogy megint a Fidesz nyer. De hogy mi jön a választás után, azt nem tudjuk megjósolni. Amióta bejött az internet, bármit el tudok képzelni. Mi annak idején azt hittük, hogy 2018-ban a Holdon fogunk nyaralni – erre mi lett: ki se kell mozdulnod a lakásból, ha utazni akarsz.

Ma ott van az egész világ a laptopodban meg a telefonodban, a világ minden tudása ott lapul egy szabolcsi cigánygyerek zsebében.

Egy ideig azt hittük, ez, a bárki számára szabadon hozzáférhető, univerzális tudás lesz az, ami felemeli majd az emberiséget. Erre mi történt? Tombol a hülyeség. Hiába próbálok meggyőzni egy laposföld-hívőt arról, hogy a Föld gömbölyű, ha felmegy az internetre, és látja, hogy van még negyvenkétezer hozzá hasonló hülye, aki ugyanazt a marhaságot hiszi, amit ő. Azt mondja nekem, „Mit dumálsz nekem, mondom, hogy lapos, hát ide van írva!”. Sokáig az elitizmus uralkodott a világon. Szartunk a tömegek nézőpontjára, most aztán ihatjuk a levét. Nézd meg, itt, a kezemben ez a telefon:

ez a világ legokosabb eszköze, gondoltad volna, hogy 2018-ban lefejezéseket néznek majd rajta az emberek?

Hát ez a középkor! Micsoda anakronizmus ez! És micsoda lecke: hiába a logikus gondolkodás, képtelenek vagyunk kisakkozni, hogy mi fog történni a világban. Összeomlott az ok-okozat összefüggésére épülő világképünk.

A te életedben milyen szerepet játszott a véletlen?

Volt egy időszak, amikor azt hittem, a véletlen nem játszik szerepet az életemben, minden össze fog jönni, amit csak akarok. Kiadták a lemezünket a Bizottsággal, nyugat-európai turnéra mehettünk a nyolcvanas évek közepén, akkoriban azt hittem, bármit el tudok intézni, csak akarnom kell.

Tudtam, hogy hatalmas művész vagyok. Aztán, ahogy a legtöbb férfi, negyven-ötvenéves koromban rájöttem, mekkorát tévedtem.

Hogy a puszta akarat semmire sem elég. Hogy semmi sem úgy van, ahogy addig gondoltam: nincs „jó” és „legjobb”, de nincsen „rossz” se. Van, akinek tetszik a művészetem, van, akinek nem. Van akinek fontos a zeném, van, akinek nem. Nincsenek ok-okozati összefüggések az életben, hiszen van olyan ember, aki egész életében küzd, hogy elismerjék, mégis sikertelen marad – míg egy másik semmit sem csinál, mégis felemelik, és felrakják a Parnasszus tetejére. Amikor erre rájöttem, minden összeomlott körülöttem. Újra ki kellett találnom magam, ha nem akartam elpusztulni. Most már nem úgy állok az élethez, hogy az van, amit én akarok, hanem úgy, hogy bármi lehet.

Megöregedtem, már nem vágyom semmire – és ez nagyon megnyugtató.

Büszke vagyok arra, amit csináltam, úgy érzem, eleget tettem, és most végre szórakozhatok. Szórakozom a zenémmel, szórakozom a festészetemmel, szórakozom azzal, hogy most veled beszélgetek. Már nem érzem azt a súlyt, amit fiatal koromban: hogy minden pillanatban meg kell változtatnom, át kell alakítanom a világot.

Mégis bemész egy stúdióba, ahol súlyos véleményt mondasz súlyos kérdésekről.

Lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de nem az. Úgy érzem, azért éltem ennyit, hogy a leszűrt tapasztalataimat másokkal is megosszam. De mindenkinek elmondom: egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Sőt, az a legfontosabb, hogy a nézők a szélsőjobbtól a szélsőbalig minél több, minél változatosabb véleményt ismerhessenek meg. Ezért aztán a „Szabadfogás” nem is egy vitaműsor, inkább egy közéleti svédasztal. Néhány felkínált gondolat, amin az emberek kedvükre rágódhatnak.

Ha már közélet: látsz ma valakit – legyen az művész, zenész, gondolkodó vagy politikus – akiről azt gondolod, hogy képes lehet változtatni a mai magyar valóságon?

Biztos nagyon sok ilyen van. Ha azt kérdeznéd, hogy kiben látom ezt a lehetőséget, azt mondanám, nem tudom. Ha abból indulok ki, amit magam körül látok, lehet, hogy egy „Mátyás-pártra” lenne szükség. A magyar emberek mindig is megosztottak, széthúzók voltak, ezt ismerte fel és használta ki Orbán is. Hogy nekünk feudalizmus kell: talán egy felvilágosult abszolutista vezető rendbe tehetné az országot, és olyan „jó feudalizmust” vezethetne be nálunk, amiben kevesebbet lopnak és több jut az egyszerű embereknek. Nem tudom. De kiforogja majd a világ. Jön majd valami új, valami olyan, amire senki se számított. Látod 2016 őszén se hitte volna senki, hogy az amerikaiak megválasztják Trumpot, most mégis ő ül a Fehér Házban. Igaz, azt se hittük volna annak idején, hogy Busht újraválasztják. Az első négy évében két hatalmas hibát is elkövetett: teljesen elbaltázta a New Orleans-i árvíz kezelését, és megtámadta Irakot.

Mindenki látta, hogy hülye: hülyén beszélt, hülye viccei voltak, még csak karizmája se volt, mint Trumpnak. Egy kis porbafingó volt, egy vicces déli cowboygyerek, mégis őt választotta elnöknek a világ legerősebb országa. Miért?

Talán azért, mert háborús elnök volt, és Amerikában még tartott a hazafias fellángolás 9/11 után.

Oké, de így se értem. Ha hazafi vagyok, nem egy hülyét választok meg elnöknek, hanem egy erős, határozott politikust.

Ami engem illet, már azt se értem, hogy miért szeretik az amerikaiak a háborús elnököket. A legendás humorista, George Carlin szerint azért, mert imádnak „barna embereket” lebombázni.

Igen, de nem csak a barnákat, Németországot és Jugoszláviát is porig bombázták. Félnek. Nem tudnak harcolni. Gondolj csak bele, odamentek Afganisztánba, csupa jól kiképzett, felfegyverzett katona, talpig maszkban meg páncélban, mégsem tudtak legyőzni egy csapat lepedőbe öltözött, strandpapucsos harcost. Nem tudják, hogyan kell háborúzni; a második világháborút is elvesztették volna, ha nincsenek ott az oroszok. Nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert amerikaiak. Az amerikai gondolkodás az összefogáson és az együttműködésen alapul, ami nagyszerű, ha fel kell építeni vagy meg kell szervezni valamit. De a háború nem erről szól, hanem a vakfegyelemről és az élet feláldozásáról: arról, hogy ölj vagy halj meg, de győzz, mindenáron. Ez az ő felfogásuktól nagyon távol áll.

Arra gondolsz, hogy az amerikai, ahogy a nyugat-európai is, túl individualista, egyénközpontú társadalom?

Egyrészt. Másrészt az amerikaiak úgy nőnek fel, hogy joguk van a boldogsághoz. Már az iskolában azt tanítják nekik, hogy „You have the right to be happy.” Jogod van a sikerhez, a személyes boldoguláshoz, saját magad kiteljesítéséhez. Egy hozzánk hasonló kelet-európai ezt nem is nagyon érti. Ha megkérdezik egy magyartól, „Boldog vagy?”, azt feleli, „Már hogy a faszba lennék? Az élet nem arra van, az élet szar!”

Értelek. Mégis, neked nem furcsa a „keep smiling” attitűd?

Félig amerikainak érzem magam, így aztán megértem őket.

Közvetlenül a rendszerváltás után költöztél ki. Először Kanadába mentél, aztán az Egyesült Államokba. Miért hagytad itt Magyarországot?

Egyrészt azért, mert rájöttem, mindegy, hogy milyen remekműveket csinálok itthon, csak akkor lehetek igazán sikeres, ha kint is el tudok érni valamit. Ráadásul nagyon szerettem az amerikai kultúrát – a filmeket, a zenét, mindent –, azt a kultúrát, ami az egész huszadik századot megtermékenyítette. Másrészt meg azért, mert a rendszerváltás után hamar kiderült, hogy mi, magyarok ahelyett, hogy élnénk az ölünkbe pottyant lehetőséggel, és egy új, erős országot építenénk, inkább egymás torkának esünk. Előjöttek a fasiszták, a nacionalisták meg a többi hülye, és elkezdtek harcolni egymással. Előhozták a régi dolgokat, és arról ábrándoztak, hogy „milyen jó volt Horthy idejében”.

Na, mondom, én ebből én nem kérek, inkább kimegyek Amerikába.

Persze, aztán koppantam, először New Yorkba mentem, ahol tíz perc alatt otthon éreztem magam, aztán Los Angelesbe, ahol öt év évig teljesen idegennek éreztem magam. Folyton eltévedtem, nem volt egy ismerősöm se, nem találtam a helyem.

Hogy kötöttél ki Los Angelesben?

Kényszerűségből. New Yorkban bármit csináltam, nem tudtam előre jutni. Még takarítónak se vettek fel. Négy évig minden pénzemet arra költöttem, hogy megtaláljam ott a helyem, itt akkor jól ment, hazajöttem, eladtam a képeimet, és már mentem is vissza. Laktam követségen, híd alatt, mindenfelé. Nagyon szerettem azt a várost, de négy év után kiderült, hogy nem kellek. Akkor hazajöttem. Aztán egy nap becsöngetett hozzám egy ember, azzal, hogy nagyon szereti a zenémet. Kérdezem, „Ki vagy, mivel foglalkozol?”. Mire ő: „Van egy filmgyáram Hollywoodban.” Mondom, „Ja, persze!” – de aztán kiderült, hogy tényleg van neki egy filmgyára, úgy hívják, Csupó Gábor. „Na mondom, ha tényleg van, én szívesen dolgoznék neked, értek a filmezéshez, a fűnyíráshoz, a sofőrködéshez, bármit elvállalok. Aszongya, „Jó, gyere ki, majd találunk neked valamit.”

Egy hónap múlva ki is mentem, és életemben először elkezdtem valaki másnak dolgozni.

Kint éltem, köztük, és lassan megértettem, hogy mit jelent amerikainak lenni. A „keep smiling” nem azt jelenti, hogy felületesek, hanem azt, hogy csak azt osztják meg veled, ami rád tartozik, ami ahhoz kell, hogy sikeresen működjetek együtt. „Tudsz nekem segíteni, abban, hogy az anyósom hülye? Nem. Akkor beszéljünk inkább arról, ami a dolgunk.” Ezért is tudtak ilyen sikeres vállalatokat létrehozni, ezért van annyi zseniális találmányuk, ezért váltak a világ vezető hatalmává.

A biznisz megy, a társadalom működik, a törvényeket betartják, az adót befizetik.

Egy magyar azt mondaná, hogy „birka nép”, pedig nekik van igazuk, tudják, ha mindenki betartja a társadalmi együttélés szabályait, akkor boldogulnak. Ezért van az is, hogy ha szembesülnek egy komoly, társadalmi szintű problémával, akkor megoldják. Nem az van, mint nálunk, hogy leülünk, hőzöngünk egy sort, elmondjuk, hogy a Gyurcsány a hibás, az Orbán, a cigányok vagy a zsidók, aztán elmegyünk bebaszni, és másnap ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem. Ők azt mondják, „Let’s make it never happen again!”, leülnek egy asztalhoz, és addig nem állnak fel, amíg ki nem találnak valami okosat.

Azt mondod, megértetted őket. Úgy is gondolkozol, mint az amerikaiak?

Megértettem és megszerettem őket, de én lelkemben mindig magyar maradok. Egy furfangos, ügyeskedő fazon, aki folyton elégedetlen, és egyfolytában beszól mindenkinek. És ez nagyon rossz.

Kritikus vénával megáldott, gondolkodó ember vagy. Mi ebben a rossz?

Ugyan már, miről beszélsz? Vegyük ezt a mostani helyzetet: ülünk egy kávézóban, és beszélgetünk. Te újságíró vagy, az a dolgod, hogy kérdezz, én interjúalany, nekem az a dolgom, hogy elérjem, hogy egy hízelgő, kellemes hangvételű cikket írj rólam. Ha hülyeséget kérdezel, nem fogok neked ugrani és összeveszni veled. Inkább magamban tartom a véleményemet; igyekszem szimpatikus lenni a számodra, és akkor minden rendben lesz. Ha teljesen őszinte lennék, azt gondolnád, „Ez a Wahorn egy kekec fasz, baszdmeg, egyetlen mondatot se tudok elmondani anélkül, hogy lehülyézne”. Hát kinek kell ez?

Értem. Ugorjunk. Miért jöttél haza?

Azért, mert hosszas próbálkozás után rájöttem, hogy a művészetem nem kell senkinek. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert az enyém. Márpedig Amerikában csak akkor lehetsz sikeres, ha valamit, ha olyat csinálsz, ami kell az embereknek. Vannak vagy kétszázmillióan, ha csak egy százalékuknak tetszik, amit csinálsz, már milliomos leszel. Igen ám, csakhogy én éppen azért lettem művész, mert csak olyat tudok csinálni, ami senkinek sem kell.

Képtelen vagyok megfelelni az elvárásoknak, ha most azt kérnéd, hogy rajzoljak egy nyuszit az itallapra, csak azért is pingvint rajzolnék.

Volt, akinek bejött, hogy ennyire öntörvényű volt. Marcel Duchamp, Andy Warhol, Keith Haring, sorolhatnám.

Persze, van ilyen, jó időben voltak jó helyen. Ahogy én is annak idején a Bizottsággal; azt szoktam mondani, hogy az idő világítótornya éppen rám világított. Bejött a New Wave, és hirtelen mi lettünk a legérdekesebbek – pedig akkor már évek óta ugyanazt csináltuk, megnyitókon zenéltünk, táncoltunk, színielőadásokat tartottunk, Laca balett-tütüt vett fel, de senkit sem érdekelt különösebben. Aztán jött 1980, és világszerte sorra alakultak a hozzánk hasonló zenekarok. Hirtelen megváltozott a világszellem, és felkaptak minket. Ez volt öt évig, aztán elmúlt.

Most is ugyanazt csinálom, mint annak idején, de már a kutya se kíváncsi rá, örülök, ha egy koncertre négyen eljönnek.

Na, elég az hozzá, hogy rájöttem, én már nem tudok hozzátenni semmit az amerikai vagy az egyetemes kultúrához. Aztán kaptam egy felkérést Magyarországról, hogy jöjjek haza, mert meg kell csinálni a Jövő Házát a Millenárison. Úgy éreztem, nincs a világon ennél nagyszerűbb feladat; én a jövőből jövök, hiszen Amerika a jövő kutatólaboratóriuma, a huszadik században minden, ami fontos, onnan jött: művészet, technológia, filozófia, farmernadrág, McDonald’s és így tovább. Egyszóval úgy éreztem, haza kell jönnöm. Haza is jöttem, de két hónap alatt rájöttem, hogy az egész egy baszott nagy kamu, azt hitték, hogy egy öreg, alkoholista rocker majd mindent aláír, amit az orra elé tesznek. Nagy tervekkel érkeztem, kitaláltam egy olyan koncepciót, amit a mai napig meg lehetne csinálni, ha valakit érdekelne; senkit se érdekel, de ez mindegy. Két hónap után otthagytam az egészet. Úgy voltam vele, hogy ha maradok, az utolsó megmaradt értékemet is fel kell adnom: a becsületemet. Szóval felmondtam. Gondoltam, visszamegyek Amerikába, lehet, hogy ott nem ismernek, de szeretem azt az országot. Büszke vagyok rá, hogy amerikai vagyok; legfeljebb majd kimegyek a sivatagba, és meghalok. De előtte még akartam venni egy házat. Sose volt házam, minden pénzemet a komputereimre költöttem, az utazásaimra meg a nőkre. Találtam is egyet olcsón, Mezőszemerén.

Földet akartál?

Dehogy, én mindig városi voltam, azt se tudtam, mi az a föld. Egy házat akartam, ötven éves voltam, és még sose volt házam. Megvettem, aztán hetek alatt kiraboltak a cigányok, és attól kezdve kaland lett az élet megint. Lett földem is, de eleinte azt se tudtam, mit csináljak vele. Addig azt hittem, hogy a parasztok hülyék, aztán elkezdtem tanulni a földet, a mezőgazdaságot, és rájöttem, hogy nincs ennél bonyolultabb és összetettebb munka: érteni kell a biológiához, a kémiához, a növényápoláshoz, az időjáráshoz, az asztrológiához, mindenhez.

De cserébe hatalmas szabadságot kapsz, nem vagy kiszolgáltatva a pénznek meg a többi embernek, mindent meg tudsz termelni magadnak, amire szükséged van.

Nagyon megszerettem Mezőszemerét. Annyira, hogy három év múlva, amikor valaki szólt, hogy lenne egy álommunka, simán nemet mondtam. Igaz, azóta rájöttem, hogy parasztnak sem vagyok jó, mert a földön minden nap dolgozni kell, ha nem kapálsz akkor, amikor kell, másnapra lerágja a termést a pattanóbogár, ha nem adsz enni az állatnak, akkor elpusztul. Szóval, ez se nekem való, de azért szeretek ott: azt csinálhatom, amit akarok, nincs körülöttem senki és semmi, csak a föld és a levegő.

Könnyen megszoktad a vidéki életet?

Viszonylag. Minden nagyon új volt, valódi kihívás; egy időben megpróbáltam tenni is azért, hogy jobb legyen az élet a faluban. Akkoriban nagyon nagy volt a bűnözés, az öregeket rendszeresen megverték az utcán, mindenüket ellopták, mindennap kirabolták a szemközt lakó nénit,  a rendőrség mégsem csinált semmit, azt mondták, a húszezer forint alatti értékű lopások szabálysértésnek minősülnek, az pedig nem az ő asztaluk. Na erre én kiderítettem, hogy a törvény szerint ezek is bűncselekménynek minősülnek, ha zárt kertből, idősektől lopnak. Miután a sajtóban is szóvá tettem a dolgot, az országos rendőrkapitány utasításba adta, hogy ezt felül kell vizsgálni ezeket az ügyeket – meg is haragudtak rám a rendőrök.

Aztán ott volt a polgárőrség, azok se csinálnak semmit azon kívül, hogy esténként bebasznak, kimennek három órára járőrözni, ha látnak egy cigányt, megverik, aztán hazamennek.

Elmentem az országos parancsnokukhoz azzal, hogy indítsunk együtt egy programot, segítsünk az időseknek, készítsük fel őket arra, hogy mit csináljanak, kitől kérhetnek segítséget, ha betörnek hozzájuk. Sajnos, nem sok foganatja volt, az lett a vége, hogy én, a „gyüttment” csak verem a palávert, és rossz hírét keltem a falunak. Vissza is vonultam ettől az egésztől. Pedig nagyon el kéne gondolkozni, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a problémákat: mint a vidéki munkanélküliség vagy a cigányok integrációja. De nálunk ez nem megy, aki kicsit is másképp gondolkodik, mint az átlag, arra mindjárt rásütik, hogy náci, libsi, vagy mit tudom én. És még büszkék is vagyunk rá, hogy nem vagyunk olyanok, mint a „birka amerikaiak.”

Gondolkozol még azon, hogy elköltözz innen?

Persze. Bárhova elmennék, ahol szükség van rám: Berlinbe, Párizsba, vissza Amerikába. Érzem is, hogy változni fog az életem, eddig minden tíz-tizenöt évben új helyre költöztem, de még nem tudom, mi lesz a következő állomás.

Kata is menne veled?

Azt hiszem, igen. Persze.

Olvastam, hogy mielőtt találkoztatok, komolyan fontolgattad az öngyilkosságot. Ennyire nekikeseredtél?

Nem. Már nagyon régen elegem volt az életből. Miután kiderült, hogy senkinek sem kell, amit csinálok, szívesen megöltem volna magam, de nem voltam rá képes.

Még egy pisztolyt is vettem Amerikában, de nem voltam rá képes.

Aztán jött Kati, és azóta már nem várom úgy a halált sőt, néha arra gondolok, milyen ciki lenne, ha meghalnék. De az tény, hogy évekig készen álltam a halálra; nem úgy gondoltam rá, mint valami rossz dologra, hanem úgy, mint megszabadulásra, mint egy kellemes megoldásra. De amióta Kati van, azóta megint szorongás fog el, ha a halálra gondolok.

Miért akartál meghalni?

Egyszerűen úgy éreztem, hogy amit akartam, már megcsináltam. Hogy kész vagyok.