A Mikulás miatt: amikor a plüssállat még anyagból volt

A gyerekek életében hatalmas szerepet játszanak az úgynevezett alvós állatok, rongyik, párnacsücskök vagy takarógombok. Nagycsoportos lányom évek óta egy sárga rongyocskát, Núnút szorongat. Kislányomnak egy szebb napokat látott nyuszi, Jaja a kedvence, kisfiam pedig még homokozás közben sem válik meg szeretett kacsájától, Gingitől.

Még egy rövid mosás erejéig is lehetetlen őket elkunyizni, ezért sokszor inkább hasonlítanak egy élő baktériumtenyészethez, mint agyonszeretett játékokhoz. Na de mégis: melyik gyerek szereti jobban a friss öblítő illatot a megszokott szagoknál?

Ezek a plüssök nem csupán holmi átmenő tételek, hanem családunk oszlopos tagjai. Nélkülük semmi sem az igazi. Másnak koszos limlom, filléres kacat, nálunk viszont felbecsülhetetlen értékkel bírnak.

Temérdek

Plüssből ma már akkora a választék, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, de az én időmben ez nem volt így. Egyéves születésnapomra az NDK-ból nagyszüleimtől kaptam egy plüsskutyát, akit később az ovis legjobb barátnőm után Móninak neveztem. Az évek során apai nagymamám keze által számtalan plasztikai műtéten esett át, hogy használható “fájdalomcsillapító” maradhasson.

Tucatszor kellett visszavarrni a füleit, többször reparálták az orrát, sokszor hajtottak végre nála komoly nyaki- és gerincműtétet is.

Móni mindent túlél. A bölcsis reggeleken nehéz volt búcsúzni anyukámtól, de nem volt mit tenni: dolgoznia kellett. Aztán később az ovival is hadilábon álltam. A puszin és az ölelésen kívül egy valami nem hiányozhatott a hétköznapokból: Móni, a mindig megértő és csupaszív lógó fülű spániel, akit sokan jogtalanul majomnak vagy macinak néztek. Több mint 30 éve ismerjük egymást. Ő nemcsak egy alvóka volt, hanem igaz barát. Móninak lelke van.

Szelfi most, és bölcsis fotózás akkor. A jelen és a múlt: Móni és én 31 éve együtt öregszünk

Életen át tartó hűség

Móni gyógyír volt minden lelki sérülésre, neki hála azonnal beforrt minden seb. Elalvás előtt szorgosan pödörgettem a hátából kilógó cérnát, és mélyeket szippantottam füle tövéből. Nélküle nem tudtam reggelizni, és az elalvás sem ment volna, ha ő nincs. Mindenhova elkísért, velem együtt vált belőle kajla kamasz, majd érett felnőttember.

Még az érettségi előtti reggelen is megszorongattam, sőt az esküvőm napján is velem volt. Hozzám tartozik. Egy percre se szakadtunk el egymástól. A közös három évtized alatt mindketten sokat változtunk. Talán bölcsebbek is lettünk.

Móni a mai napig ott csücsül a hálószobánkban: ez a toldozott-foldozott, ágról szakadt plüsskutya egy otthonos kis kosárban pihen férjem gyerekkori kedvenceivel együtt. Neki egy szalmával kitömött róka volt a mindene, amit édesapjától kapott Csehszlovákiából. Fiú létére nagymamája egy rózsaszín nyúllal lepte meg, de hát negyven éve itthon ezt lehetett csak kapni. Nem volt túl kreatív az ötlet, de utóbbi két jószág a Róka Koma és a Nyúl Úr nevet kapta. Később az ő nyakukba is divatos sálat kötöttem, összevarrtam elfeslett orrukat, visszaillesztettem egy pár leszakadt fület, és máris újra régi pompájukban tündököltek.

A 40 éves Róka Koma és Nyúl Úr elsőszülött nagylányunkkal bandázik

Ha elsétálok Móni mellett, vagy körülötte takarítok, még ma is magamhoz ölelem egy kicsit. Beleszagolok a fülébe, ami még annyi év után is ugyanolyan megnyugtató illatot áraszt, mint évtizedekkel korábban. Jó, hogy még most is itt van! Legyen még sokáig.

Lássuk, ti miket szorongattatok gyerekkorotokban? Milyenek voltak akkor és hogy néznek ki ma? Kíváncsiak vagyunk rájuk!