Add a kezed, én is lépcsőzöm veled! – A fogyatékkal élők világnapjáról beszélünk

Öt évvel ezelőtt néhány hónapos kislányommal a Pető Intézetbe kellett járnunk, akkor született ez az írás. Sokszor eszembe jut, mennyit tanultam az ott dolgozóktól, főként emberségből. Anno több százezren olvasták az "addakezed" című blogbejegyzésem, ma nektek is közreadjuk. Az ENSZ kezdeményezésére december 3-a a fogyatékkal élő emberek világnapja, ez tegnap volt.

Éjszaka alig aludtam valamit. Hajnali 5-kor végül főztem egy kávét és vártam, hogy elinduljon a nap. Másodjára kellett mennünk a Pető Intézetbe, s akarva akaratlan izgultam kicsit…

Öt hónapos kislányommal a neurológián vártak bennünket és bár tudtam, hogy hál’ isten nagy baj nincs, melyik az a szülő, aki nyugodt szívvel lépi át ennek az intézménynek a kapuját? Lassan kisütött a nap, patakokban olvadt a hó. Kicsi lányommal nyakig beöltözve indultunk el a Kútvölgyi útra. A kocsiban Hetti újra édesen elaludt, miért is izgulna? Ez anya dolga.

Korán érkeztünk, s én egyre csak attól szorongtam, mit fognak mondani, hogyan vizsgálják meg, vajon jól tűri-e kislányom az újabb macerát?

Nagy izgalmamban persze azt is elfelejtettem, hova kell mennünk, így tanácstalanul ácsorogtam néhány másodpercig a barátságos, szerethető előtérben.

Hetti lányommal, aki a Pető Intézetnek hála, majd’ egy év rehabilitáció után már semmiféle mozgáskoordinációs-zavarral nem küzd. Ma már makkegészséges, öt és féléves nagycsoportos.

– Keziccsókolom, asszonyom, jó reggelt kívánok! Segíthetek Önöknek? – kérdezte széles mosollyal, kedvesen a portás.
– Ööö, igen, köszönöm! Aaaaa neurológiára jöttünk, 11-re. – hebegtem lányos zavaromban. Nem igazán értettem, miért ilyen segítőkész ez az ember.
– Ühüm, megmutatom, nézze csak! – hadonászott a levegőben. – Ott föl a lépcsőn, aztán kicsit egyenesen, majd balra és körülbelül középen lesz. Tudja mit, inkább odakísérem Önöket! Az a biztos, nehogy eltévedjenek nekem!– ezek után nem gondolhattam másra, mint arra, hogy itt bevett szokás emberként bánni az emberrel. Elszoktam már ettől. A portás bicegve sétált előttünk és közben még egyszer elismételte, merre is kell mennünk. Végigkísért bennünket. Nagyon jól esett, de továbbra sem értettem a könnyen kapott kedvességet.
– Itt van a Hettike! – dugta ki a fejét egy számomra ismeretlen fehér ruhás nő az egyik ajtón.
– Ő a Hettike, ugye anya? Picikét még várjanak, addig vegye le róla azt az anorákot, mert itt aztán nagyon meleg van! De édes kis pufi pofija van, egyem meg őtet! – gurgulázott kedvesen a kicsit rémült lányomnak, aki végül egy félszeg mosollyal adta tudtomra: tulajdonképp minden rendben, nincs miért aggódni. Vártak bennünket, tudják, kik vagyunk, pedig nekem fogalmam sem volt, kik ezek az emberek.

Amíg nem kerültünk sorra, megnéztük a színes plakátokat, amelyeken fura, triciklihez hasonló szerkezeteken néhány éves gyerekek mosolyogtak. Persze – gondoltam magamban – nem túl hihető, hogy egy olyan kislány, akinek minden mozdulat fájdalmas, ilyen boldogan tekeri azt a különös masinát. Mindig úgy képzeltem, aki ide kerül, az képtelen örülni. Egyszerűen nem tud mosolyogni. Miért is tenné? Hétfőtől péntekig itt él a bentlakásos óvodában, anya, apa nélkül és minden percben idegenek erőltetik a fájdalmas mozgást. Micsoda döntéseket kell meghoznia ezeknek a szülőknek!

Micsoda élet lehet ez! Istenem, csak ide ne kerüljünk! És mégis itt vagyunk… Amint ezek átfutottak az agyamon, tényleg rosszul lettem.

Esendő emberként elfordultam a színes plakátoktól, örültem, hogy nem az én gyerekem látható ott és inkább a falra festett macikat kezdtem mutogatni kislányomnak.
– Jöjjön anyuka azzal a gyönyörűséggel! – hívott be végül minket a fehér ruhás asszisztens a neurológushoz. Tudtam, hogy iszonyatos híreket nem kaphatunk, mégis nagyot sóhajtottam.
Izgalmam érthető volt, ám teljesen feleslegesnek bizonyult. Ez a doktornő az első olyan orvos volt, aki valóban foglakozott a lányommal és nemcsak vele, hanem velem is. Pedig Hettit aztán az átlagnál többször kellett hurcibálnunk mozgáskoordinációs zavara miatt. Alapos, megnyugtató, életvidám volt, s ami talán a legfontosabb: minden szavában éreztem, hogy bizony szereti a munkáját és a gyerekeket. Az én gyerekemet.
Hettit felvették az intézetbe, s rögtön el is kezdtük az egyéni terápiát egy fiatal és csinos konduktorral, aki a neurológián már várt bennünket, hogy a szobájába kísérhessen.
– Tudod Karcsika, jobbat a bal után, mint tegnap. Bal, jobb, bal, jobb, úúúúúgy, gyerünk, picit gyorsabban, ne állj meg! Ez lesz az, csak ügyesen! Add a kezed, én is lépcsőzöm veled! – hallatszott egy fiúcska próbálkozása és egy nevelő mindent jelentő unszolása. Aztán megláttam nyolc-tíz pici gyereket, akik a korlátba és olykor egy-egy lelkes konduktorba kapaszkodva rakosgatták lábaikat. Egyiket a másik után.
Másfél óra kemény torna, gyakorlás, macerálás, mese nincs. Az én lányom sem kivétel. Le a kalappal előtte, mert az éhség és a fáradság ellenére is kúszott, mászott, forgott, nyúlt a játékokért, könyökölt és emelte magasra a fejét. Persze a konduktor segítségével, aki olyan meghatóan biztatta minden egyes mozdulatnál, mintha legalább épp a Maraton célegyenesébe fordult volna.
– Igen, ez az, gyerünk Hettike, csináld! Úgy, nagyon ügyes vagy, ezt most remekül csináltad! Gyere, próbáljuk meg még egyszer! Édesem, hát te aztán nem adod fel, látod, hogy megy ez neked? – puszilgatta lányom fejecskéjét, én pedig azt éreztem, mentem elbőgöm magam.

Az ember hozzászokott, hogy sokszor csak érdekből kedvesek vele. Csak akkor kap figyelmet, ha azt előtte jól megfizette. Tapasztalatom e téren jócskán akad, mivel voltunk mi állami intézményben és magánorvosnál is. A bajt csak ott vették észre, ahol fizetni kellett, Hetti csak ott nem ordított, ahol ezt jó előre megvásároltuk. Nem sejtettem, hogy olyan hely is létezik, ahol emberszámba vesznek, bátorítanak, ahol mellénk állnak, s mindezért nem várnak cserébe semmit.

Hiszen az itt dolgozók erre tették fel az életüket, a segítés a hivatásuk. Mostanság nehéz elhinni, hogy érdek nélkül, a puszta jóindulat és jó szív is előrevihet. De még hogy! Kár, hogy elfelejtettük, milyen sokat is ér a jó szó.

A konduktív pedagógia egyik legfontosabb célkitűzése – függetlenül az életkortól – az, hogy tanulni tanítson, azaz a tanulási képességeket fejlessze. A gyermekeket segítő Pető-módszert a Kútvölgyi úton található épületben alkalmazzák. Fotó: Jászai Csaba, MTI

Amikor befejeztük az órát, az ovis csoport még mindig a lépcsőzést gyakorolta, s úgy tűnt: itt nemcsak a konduktorok nem ismerik a lehetetlen szót, hanem az itt élő, ide járó gyerekek sem. Vannak rosszabb, vannak jobb napok, de itt mindenki tudja a dolgát, kibúvó sosincs, viszont itt akaraterővel van telve a padlás.
Beszálltunk a liftbe, ahol a liftes néni azonnal megbabusgatta kissé elgyötört lányom, cuppogott neki kettőt és megdicsérte kék szemeit. Hetti ismét elmosolyodott egy picit, mintha valóban értené a bókot. A földszint előtt még megálltunk a másodikon. Kinyílt az ajtó és egy négyéves körüli kislány szeretett volna beszállni nevelőjével együtt. A kislánynak két copfba volt fésülve a haja, megnőtt frufruját rózsaszín csattokkal tűzték fel. Nem akármilyen munka! A liftben picit mindenki beljebb húzódott, ugyanis a kislány egy olyan fura szerkezeten ült, mint amilyet nem rég a plakáton nézegettünk Hettivel. A lábai a pedálokra voltak szíjazva, a kezeivel gyengécskén tartotta a kormányt.
– Csak nyugodtan édesem, tartom neked az ajtót, van időnk kisszívem, megvárunk! – harsogta jólelkűen a liftes néni. Mindenki türelmesen várt arra, hogy a pici lánynak egyedül sikerüljön begurulnia a liftbe, s közben talán nem csak én gondoltam arra: vajon, mi történhetett a születésénél, amiért nem tud lábra állni? Min mehet keresztül nap, mint nap, hogy egyszer majd a saját lábán tehessen meg néhány, biztos lépést? És a szülei hogy viselik? Miért ezt a sorsot kapta? Miért pont ő? Miért nem más? Némán szorítottam érte, szinte drukkoltam, hogy sikerüljön a gyakorlat és egyedül, segítség nélkül tudja hajtani a pedálokat.
Láttam a kislány arcán, hogy összeszedi minden erejét, koncentrál, úgy, ahogy tanították neki és lassan, kissé esetlenül lenyomja az egyik pedált. Aztán, már bátrabban a másikat, és még egyszer ugyanez a mozdulatsor. Sikerült!

A konduktora segítsége nélkül. A kislány felnézett, a nőre mosolygott, de nem akárhogy, hanem úgy, olyan igazi boldog mosollyal. Majd kinyújtotta a bal kezét és megsimogatta a nőjét, aki erre megszorította a vékonyka kis tenyeret. – Ügyes voltál! – fűzte hozzá halkan, és sokáig szeretetteljesen nézte a kislány arcát.

Pető András az 1940-es években hozta létre a központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek helyreállítását célzó konduktív pedagógiai rendszert. Követője és a rendszer továbbfejlesztője a főiskolai képzés vezetője, Hári Mária volt. Fotó: Koszticsák Szilárd, MTI

Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ezt a jelenetet, amíg élek, nem felejtem el. Pedig ez a pillanat csak az övék volt. Nem nekem szólt. A megható mozdulatban minden benne volt: az akarat, a szeretet, a megértés, a küzdelem, a törődés és minden, amiről rég elfelejtettük, hogy egyáltalán létezik. Elszégyelltem magam, amiért gyakran apróságokért zsörtölődöm, jelenéktelen dolgokon bosszankodom. A kivételes mosoly láttán még sokan röstelkedtek volna. A földszintre érkeztünk, ahol mindenki kiszállt. Kísérőjével a kislány is. Picit bátortalanul hajtotta „biciklijét”, de már gyorsabban jutott ki, mint be. Vajon hova mentek? És vajon mikor lépcsőzhet, sétálhat egyedül, a saját lábán? Vagy örökre el kell viselnie az alatta guruló vasszerkezetet? Sikerül-e megőriznie ezt a bájos és mély érzésekkel teli mosolyát? Nehéz örülni minden nap a megszokott jónak. Pedig ennek a kislánynak megy! Akkor miért nem megy mindenki másnak is?

Megsimogattam lányom kipirosodott arcocskáját, hangosan köszöntem a portásnak, elhangzott egy ismét kedves kezitcsókolom, és kiléptem a Pető Intézet kapuján. Egy hét múlva újra jövünk…

Hetti ma már az egyik legügyesebb az ovis tornaórákon, bátran felmászik mindenre, imád bukfencezni. Köszönjük, Pető Intézet! Minden nap.

Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd, MTI