“Hogy is mondjam neked, nagyon borzasztó” – zseniális plakátok a nyolcvanas évekből

Megrémülök a hangomtól,
El fogok tűnni a rock and rollból,
Olyan már mint egy menekülttábor,
Mindenki itt van, aki nem elég bátor.

(Európa Kiadó: Európa Kiadó)

Ha azt mondom, nyolcvanas évek, biztosan eszedbe jut egy csomó minden a leopárdmintától a válltömésen át Billy Idolig. Ami jó eséllyel nem jut eszedbe, az Víg Mihály szomorú tekintete, Menyhárt Jenő vad, kántálásszerű éneke és a Bizottság szórakoztatóan elmebeteg, szürreális szövegei.

Nem baj. Attól underground az underground, hogy keveseknek jut az eszébe, akinek viszont eszébe jut, az biztosan többet tud a világról (főleg erről a mairól), mint a többiek. Az viszont baj, hogy nincs róla tisztességes lexikon, tanulmánykötet, átfogó dokumentumfilm vagy ilyesmi; a 80-as évek nagyon jellegzetes, mégis időtlen magyar undegroundja főleg ilyen-olyan minőségben fennmaradt hanghordozókon, szájhagyományként és nosztalgikus pótszerként a Gödör dreamteam-koncertjein él, vagy inkább vegetál.

Hatalmas, az egész nemzet testén tátongó lyukat töm tehát be a Kieselbach Galéria Pokoli Aranykor című könyve, még akkor is, ha a nemzetnek csak egy kis része tud a lyukról.

A majd’ négyszáz oldalas kötetben plakátok vannak, amelyek az említett korszak zenekarainak koncertjeit reklámozták a maguk módján.

Jellegzetességük, hogy a nyolcvanas évek kliséiből semmi sem köszön vissza, illetve, hogy mindegyik saját jogán is képzőművészeti alkotás, még ha a grafikusok (akik gyakran maguk a zenészek) szerényen plakátnak hívják őket.

„Ennek a láthatatlan, földalatti zenei színtérnek volt fő vizuális csatornája az aluljárókban burjánzó koncertplakát” – írják a könyvhöz kapcsolódó kiállítás szervezői. (Természetesen a Kieselbachban volt ez is, októberben, alig egy hétig – még szerencse, hogy itt az album!) „Lemezborítójuk alig lehetett, a hivatalos média elhallgatta őket, nem volt még se internet, se Facebook, legfontosabb kapcsolatuk a városlakókkal a plakát volt (…), láthatóvá akartak válni, de nem akarták, hogy mindenki megértse őket: plakátjuk antiplakát volt: tolvajnyelven beszélő, csak a beavatottak számára érthető, a kései Kádár-kor esztétikai világától élesen elütő vizuális jelenség. Megfejtésük jelenti a kulcsot az utolsó magyar undergroundhoz.”

Több mint harminc szerzőtől és ugyanennyi együttestől szereztek be két év alatt több 600 plakátot, a végeredmény pedig egy egyszerre kaotikus és egységes, semmihez sem hasonlítható képzőművészeti katalógus.

A plakátokra nem kellemes ránézni, a szó hagyományos értelmében nem szépek (miközben nyilván nagyon is azok). Ez volt a lényeg: a lázadás itt nem harsányságot, feltűnősködést jelentett, hanem tabuk nélküli kísérletezést. „Tétnélküliségük elképesztő szabadságot árasztott” – mondta róluk Bp. Szabó György grafikus.

Szabó tipikus alakja a mozgalomnak, vagy minek. Nehezen befogadható zajzenét készített Electric Petting nevű együttesével

(„a bevásárlókocsit ikonikus hangszernek tekintem, megfelelő erősítéssel hihetetlen hangot produkál, amúgy a fogyasztás szimbóluma”),

saját plakátjaikat, és aztán másokét is ő gyártotta, a többiekét pedig gyűjtötte, eleinte „miért ne?” alapon, aztán precízen, célirányosan. Nem csoda, hogy ő volt a Pokoli aranykor kötet egyik nagy támogatója.

„A zenekarok az éjszakában illegálisan, csoportokba verődve kitapétázzák Budapest néhány frekventált pontját” – mesélte a 24.hu-nak adott interjújában. Kollegialitás egyébként nem volt, a bandák jobban fúrták egymást, mint a hatóságok őket. „Ha éjjel kettőkor beborítottál negyven plakáttal egy falat, reggelre másoké került rá, a tiéd néha három réteggel is alatta volt. Ugyanis koncertet kizárólag plakáton lehetett hirdetni.”

A hatalom inkább gyanakvással tűrte a mozgalmat (vagy mit), mint tiltotta. „Párhuzamos világ voltunk, nem mentünk szembe a hatalommal, csak egész egyszerűen nem tetszett, ami van, eszünkbe sem jutott megpróbálni lebontani, inkább felépítettük a magunk univerzumát (…), a saját alternatív világunkat, mely abból merített extraenergiát, hogy képzőművészek zenéltek és zenészek foglalkoztak képzőművészettel.”

Nehéz megfejteni, mitől működnek ma is: egyszerűen működnek és kész.  „A plakátok kiszabadultak a csomagolópapírok és a mappák szürkeségéből, leporolódtak, és kiderült, üzenetük aktualizálható, épp úgy hatnak, mint régen, nem avultak el, nem nosztalgikusak, vizuálisan ma is aktuálisak” – így Bp. Szabó György.

Tessék tehát megvenni a könyvet, nem csak azért, mert nagyon jó, hanem azért is, mert sokkal jobb, mint ülni a kijelző előtt és ezt a cikket (vagy bármit) olvasni. Magyarázza csak el ezt is ő:

„Monitorfüggő lett az élet. Minden online zajlik. Tán a könyv is hamarosan eltűnik, bukik a Gutenberg-galaxis, az új média eltörli a hagyományos világot, egész más a sebesség, látom a metrón, ahogy az emberek az online felületet nézik, ahol az olvasás tempója szinte az észlelési sebességgel egyenlő. Ami nekem fáj, mert szeretem a könyvet, az illatát, a tempóját, a mélységét, a lapozgatást, amit az online képtelen megadni.”

A végére pedig: