Magyarország kúl

Légmell-készülék, üveg kontaktlencse – 5 magyar kutatóorvos, aki átírta a gyógyítás történetét

Csökkenő kórházi fertőzések, több magzatelhalás-túlélő, kontaktlencse a szemüveg helyett: ezeket a vívmányokat mind magyar orvosoknak köszönhetjük. A gyógyítás fejlesztésében mindig is a nemzetközi élvonalhoz tartoztunk: így volt ez a 19. század közepétől az 1950-es évekig tartó időszakban is.
  1. A „gümőkór” műtéti kezelése

A ma már inkább tuberkulózisként, vagy TBC-ként emlegetett gümőkór a 19. század végére népbetegséggé vált Magyarországon. Az emberek tömegesen költöztek fel a nagyobb városokba, melyek a fertőzés gócpontjaivá váltak a helyenként rossz életkörülmények miatt. A magyar orvosok közül Okolicsányi-Kuthy Dezső indított tudatos harcot a kór ellen. Külföldi útjai során tanulmányozta a korabeli megelőzési és gyógyítási módszereket, amire személyes oka is volt: édesapja TBC-ben szenvedett.

A tuberkulózis védőoltás felfedezése előtti években járunk, amikor az első ránézésre dísztárgynak is beillő, zárható zseb köpőcsészékkel próbálták megfékezni a kór terjedését. Gyógyszer hiányában a tüneteket inhalátorokkal enyhítették – ezek között is volt zsebméretű. Okolicsányi a TBC kezelésére sebészeti eljárást dolgozott ki, mely a légmelltechnikán alapult: a páciens hátába szúrt tűn keresztül az egyik tüdőlebenyből kiszívták az oxigént, ami nélkül a TBC-t okozó baktérium nem tudott életben maradni. Az összerogyasztott tüdőrészt a légmell készülék segítségével töltötték fel újra levegővel. Az eljárás meglehetősen brutális és kockázatos volt, de voltak, akik ennek köszönhetően épültek fel – Okolicsányi édesapja is kigyógyult a betegségből. A kór visszaszorításához elengedhetetlen volt a lakosság felvilágosítása, és az, hogy a fertőzötteket kórházi, szanatóriumi körülmények között kezdjék el kezelni – az innovatív orvos mindkét ügyért sokat tett.

  1. Túlélni a magzatelhalást

Veszélyes eljárások nem csak a tüdőgyógyászatban voltak, a komplikációk kockázatát más területeken is csökkenteni kellett. A szülészet-nőgyógyászatban például problémának számított az, hogy a méhben elhalt magzatokat nem tudták biztonságosan eltávolítani, viszont muszáj volt próbálkozni, mert enélkül egész biztosan meghalt az anya is – vérmérgezésben. A szülés mesterséges megindítására még nem volt gyógyszer, a Braun-féle horog és Levlet-féle olló pedig gyakran olyan kárt tett a méhfalban, hogy az a beavatkozáson áteső nő életébe került.

Kézmárszky Tivadar szülész-nőgyógyász ezért kifejlesztette saját ekrazőr modelljét 1882-re, mely állítható méretű horgának köszönhetően sokkal kevesebbszer okozott sérülést, és általában ezek is kisebbek voltak. Kézmárszkynak egy komoly adminisztratív nehézséggel is szembe kellett néznie, ez pedig a betegek adatainak hiányos rögzítése volt. Ő vezette be az egységes, könnyen hozzáférhető kórlapot, melyet az általa irányított Első Számú Női Klinikán is használtak.

  1. A kórházi fertőzések megelőzése

A szülészet-nőgyógyászat területéhez köthető egy korábbi intézkedés is, melynek köszönhetően már Kézmárszky is sokkal biztonságosabban dolgozhatott, mint elődei. Az anyák megmentőjeként is ismert Semmelweis Ignác előbb bécsi, majd budapesti osztályain tette kötelezővé a klórvizes kézmosást a dolgozók számára, az 1800-as évek közepe tájékán. Ennek köszönhetően csökkent a fertőzések és gyermekágyi lázban elhunytak száma, csakhogy sokan nem vették jó néven, hogy kötelező kézmosással „rabolják az idejüket”, miközben a kórház különböző osztályai között járnak-kelnek, beleértve ebbe a patológiát is. Semmelweis szélmalomharcot vívott kortársaival, annak ellenére, hogy eredményei őt igazolták.

Munkásságát ma már sokkal nagyobb elismerés övezi: ezt bizonyítja a tiszteletére elnevezett Semmelweis Scanner is. A készülékben tagadhatatlanul az ő szellemisége él tovább: a kórházi scanner végigpásztázza a kezet, majd képernyőjén megmutatja, hogy hatékony volt-e a kézmosás.

  1. Az üveg kontaktlencséktől a világszabadalomig

A 19. század végén született meg a szemészekben az a gondolat, hogy a szemüveget ki lehetne váltani kontaktlencsével, de ez sokáig elméleti lehetőség maradt. A megvalósítás akadálya az volt, hogy az első modelleket merev üvegből gyártották, mely nem volt alkalmas napi viselésre. A 20. század elején újult erővel kezdték el kutatni a témát, melyben élen jár a nemzetközi szemésztársadalom krémjéhez tartozó Győrffy István, aki a ’30-as évektől új anyagokkal kezdett kísérletezni. Ezek közül a polimetilmetakrilát bizonyul elég rugalmasnak kontaktlencse-készítéshez, melyhez egy speciális préselési eljárást is kifejlesztett. Győrffy egy egész sorozat kontaktlencsét legyártott szemgolyóformákról készített táblázata alapján. A szabadalmat 1951-ben sikerült megszereznie, és bár kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, a II. világháború után egészen az ’50-es évek közepéig kellett várni arra, hogy újból szakmai világkongresszuson vehessen részt. A mai kontaktlencsékhez képest meglehetősen merev modelljeivel is világsikert aratott.

  1. Telefonfejlesztésből hallásvizsgálat

A siker kulcsa a levédetés

Nem Békésy György volt az első jelentős magyar kutató, aki összekapcsolta az emberi hallás kutatását a telefonfejlesztéssel. A kísérleti orvostudomány és élettan hazai úttörője, Hőgyes Endre elsősorban a veszettség elleni oltás tökéletesítéséről, és a kihűlés folyamatával kapcsolatos vizsgálatairól ismert. Mindezek mellett audiológiai kutatásokat is végzett: a telefon 1878-as megjelenésétől kezdve gondolkozott azon, hogy a készüléket hogyan tudná hallással kapcsolatos kutatásaiban alkalmazni. 1879-ben építette meg a hallásvizsgálatra alkalmas audiométerét, amit azonban nem védetett le, és csak magyarul publikált, így a felfedezésért járó dicsőséget végül mások aratták le.

Békésy György (1899-1972) kakukktojásnak számít, hiszen vegyészi oklevéllel és fizikai doktorátussal rendelkezett, orvosi diplomával viszont nem. Munkássága azonban kiváló példa arra, hogy a gyógyítás és a műszaki fejlesztések gyakran szorosan összekapcsolódtak. Békésy fiatalkorának jó részét külföldön töltötte édesapja diplomáciai kiküldetései miatt, a trianoni békeszerződés után tért haza, mert úgy érezte, kutatásaival új életet vihet az országba. A Posta Kísérleti Intézetben helyezkedett el, mert itt a háború után is maradtak épp eszközök. Kezdetekben a telefonok működését vizsgálta az adás-vétel javítása érdekében. Ekkoriban kezdett el az emberi hallás működésével is foglalkozni, amihez biológiai kutatásokat végzett. Szeretett a két kezével dolgozni, saját mikroszkópot is épített, és maga készítette el a belső fül felnagyított modelljét. Rámutatott arra, hogy az itt lévő hártya nem feszített, tehát a hang ezen a szakaszon hullámokkal terjed, és nem rezgésekkel – ezzel fontos anatómiai talányt fejtett meg. Az akusztikai kutatások meghonosítója lett, laboratóriuma azonban az 1944-es bombázások során megsemmisült, itthoni kutatásai pedig ellehetetlenedtek. Svédországból Amerikába költözött, ahonnan nem tért vissza. Mivel disszidensnek tekintették, az 1961-es orvosi Nobel-díjáról szűkszavúan számolt be a korabeli magyar sajtó.

Még több orvostörténet

A 19-20. századi orvosi felfedezései iránt érdeklődőknek ajánljuk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum “Alkotó elmék, gyógyító orvosok, innovatív medicina” című kiállítását, mely szeptember végéig tekinthető meg. A tárlat még több részletet, tárgyi emléket vonultat fel a sebészet, a csecsemővédelem, vagy épp a gyógyfürdők tárgykörében.

Szöveg: Nádasi Eszter

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top