Az ördögnek köszönhetjük a matyó hímzést

„Hát, nem egy matyóhímzés” - szoktuk becsmérlőn mondani egy-egy divatjamúlt, kissé ízléstelen ruhadarabra. De valójában kik azok a matyók, akik megalkották ezeket a páratlan, gyönyörűen hímzett, világhírű motívumokat? Az egyik legrégebbi hazai divat fővárosában, Mezőkövesden jártam.

A hangulatos kis városka egyik legszebb épületében, a műemlékvédelem alatt álló egykori szállóban kapott helyet a matyó népművészeti és népviseleti gyűjtemény, amely 1953. július 26-án nyílt meg. A hely otthonos, épp ezért sikerült teljesen beleélnem magam egy 200 évvel ezelőtt élő asszony mindennapjaiba. Akkoriban egy nő életében fontos szerepet töltött be a ma már nemzeti büszkeségre méltán okot adó hímzés.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Mezőkövesd, Szentistván és Tard hármasát nevezzük Matyóföldnek. A helyi mendemonda szerint 1464-ben adományozott városi rangot Mezőkövesdnek Mátyás király, aki többször is tiszteletét tette ott. A lakók annyira büszkék voltak a találkozásra, hogy a király nevének becézett alakját öltötték magukra, s azóta hívjuk Matyóföldnek ezt a térséget.

A matyó hímzés több mint 200 éves múltra tekint vissza. 1886 fordulópont volt, ugyanis ekkor rendezték meg a „néprajzi falu” kiállítást a Városligetben. Itt rengeteg szakember, még több vidéki és fővárosi kereskedő figyelt fel a gyönyörű népművészetre. Azonnal elárasztották Mezőkövesdet, a helyi csodás divatnak hírét vitték a határokon túlra is. A matyó hímzés hatalmas kereskedelmi sikert aratott, 1911-re már 400 asszony dolgozott a mezőkövesdi varrodában, majd néhány év múlva 40 további asszonyt vettek fel, akik kizárólag a tervezésen munkálkodtak. 1950-re már több százan választották ezt a hivatást, s űzték mester fokon a blúzok, lakástextilek és népművészeti babák készítését. Időközben a régi asztalosmesterek festett bútorai is irigylésre méltó hírnevet szereztek.

A ruhák legismertebb motívuma a piros rózsa, aminek miértjét egy kedves történettel magyarázzák: az ördög elrabolta egy matyó menyasszony vőlegényét, s váltságdíjként egy öl rózsát követelt. Viszont mivel éppen télvíz ideje volt, a környéken sehol nem virágoztak rózsák, de a leleményes lány nem esett kétségbe. Telerajzolta hatalmas kötényét, azt egy éjszaka alatt kihímezte szebbnél szebb viruló rózsákkal, majd elvitte a rablónak. Az ördögnek annyira megtetszett a pompás ruhadarab és a lány kreativitása, hogy kénytelen volt visszaadni a vőlegényt, így minden gond nélkül megtartották a várt lakodalmat.

“Hadd korogjon, csak ragyogjon!” – szól az Alföld-szerte híres mondás. Vagyis bármennyire szegény is volt egy matyó, ruhásszsekrényéből nem hiányozhatott néhány cifrán hímzett viselet és a derékig érő ködmön. Inkább napokig koplaltak, mintsem szégyenben maradjanak, és hímzés nélküli ruhadarabokat hordjanak.

A díszítések színei egyáltalán nem véletlenek: a fekete a föld színe, amelyből a termés, az élet sarjad. A piros az örömet jelenti, a sárga a nyarat és a Napot, kék a bánatot és az elmúlást szimbolizálja. Az I. világháborút követően megjelent a zöld szín is, s innentől kezdve ez jelentette a gyászt. Napjainkban újra divatosak és reneszánszukat élik a régi minták, főként a matyó rózsával ellátott darabok. Nem meglepő, hogy magyar és külföldi sztárok egyaránt öltik magukra hazánk büszkeségét.

Magyarország felterjesztése alapján 2012. december 5-én Párizsban az UNESCO, az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete felvette „A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája” elemet az emberiség szellemi és kulturális örökségének listájára.