“Oda kellett volna mennem hozzád!” – Levél a nőhöz, aki a metrón zokogott

Vajon vadidegenként az embernek joga van odamenni a másikhoz, hogy megkérdezze tőle, mi bántja?

  • Oda kellett volna mennem hozzád!
  • Nem, nem! Semmi közöm ahhoz, ami bánt!
  • De, oda kellett volna mennem, csak megkérdezni: Segíthetek?
  • Igen, egy jó szó ilyenkor semmibe nem kerül!

Ma reggel együtt utaztunk a piros metrón. Pár lépésre álltam csak tőled, és csak véletlenül vettem észre, hogy napszemüveged alól vészes gyorsasággal száguldanak a könnycseppek. Fejed lefelé hajtottad, hogy senki ne lásson, fogaidat szorosan összeszorítottad, kezeiddel görcsösen a kézitáskádba kapaszkodtál, és némán átadtad magad a fájdalomnak.

A legelképesztőbb forgatókönyvek pörögtek a fejemben.

  • Beteg lehet a gyermeked?
  • Elbocsátottak?
  • Elúszott az otthonod?
  • Elhagyott a férjed?
  • Gyászolsz!

Olyan keservesen bántott valami, hogy az én torkomba is gombóc nőtt, és már majdnem odaléptem volna hozzád, amikor egy belső hang szépen lebeszélt erről:

  • Nem kell mindenbe beleütni az orrod!
  • Semmi közöd más fájdalmához!
  • Mindenkinek megvan a maga baja!
  • Ne játszd a Teréz anyut!

Azóta mérges vagyok erre a hangra, rosszul cselekedtem. Hiába vagyok vadidegen, egy jó szó még senkinek sem ártott, a legrosszabb pedig, ami ilyenkor történhet az emberrel, hogy egy jól célzott mondattal elküldik a francba. De én ezt sem kockáztattam meg, inkább sunnyogtam, és egy jól nevelt kislány etikettjével nyugtattam magam: nem illik beleszólni mások dolgába.

Pedig dehogy nem illik! Néha egy száraz zsebkendő is több, mint a semmi.

Sajnálom, hogy nem szólítottalak meg!