Egy vagyok az ezerből – egy magyar zenész a Rockin’1000-ben

Még ma is egy Rockin’1000 pólót vettem fel. Nem meglepő. A gyerekeim születése óta nem volt ilyen intenzív élményem: a világ legnagyobb rockzenekarában gitározni olyan öröm, amit nehéz elmesélni. De azért megpróbálom.

A Rockin’1000 egy olasz kezdeményezésként indult két éve, amikor Fabio Zaffagnini (aki civilben egy turisztikai startup tulajdonosa) azt gondolta, hogy jó lenne meghívni a városába, Cesenába a Foo Fighters zenekart. Nagyjából 1 évnyi munka után összerakta a Rockin’1000 projektet, ebből lett a Learn to fly videó, amin 1000 zenész játssza a Foo-dalt egy parkban. A videó 40 milliós nézettségnél jár, Fabio a napokban, az idei esemény előtt kapott hivatalos elismerést a YouTube-tól.


A felvételt természetesen a Foo Fighters is látta, és el is mentek Cesenába.
A 2016-os évre a Rockin’1000 emelte a tétet, a zenekar 15 ezer ember előtt játszott  egy stadionban, idén pedig fesztivált szerveztek Summer Camp néven.

De hogy kerültem én oda?

Tavaly nyáron, amikor láttam, hogy a Rockin’1000 nem csak egyszeri buli, azonnal keresni kezdtem a lehetőséget, hogy csatlakozzak. Nem kellett messzire menni, hiszen a weboldalukon erre folyamatosan van lehetőség. Feltöltöttem egy videót, amin gitározom, és vártam, de nem dőltem hátra: később sikerült interjút készítenem Fabióval, a főszervezővel, illetve Stefanóval, a csapat gitárgurujával is felvettem a kapcsolatot. Stefano a videómat megnézve biztosított afelől, hogy bekerülök, amikor újra elkezdik értékelni a jelentkezéseket. Tavasszal mindez megtörtént, majd az új esemény kiírásakor is gyorsan reagáltam, így az idei buli 250 gitárosa közül lettem én az egyik, és mehettem Courmayeurbe.

Kátai Artúr a bal oldalon.

Courmayeur? Az meg hol van?

A francia kisváros gyakorlatilag Chamonix olasz kistestvére, a Mont Blanc alagút olasz oldalán fekszik: olyan környezetben, hogy őrület… vásznon giccses festmény, szavak nincsenek rá, fotózni lehetetlen úgy, hogy valóban látható legyen a természet hatalmas ereje, amikor a Mont Blanc lábánál állsz. A fesztivált ide, 1700 méteres magasságba és ebbe a völgybe álmodták meg, itt találkozott a nemzetközi csapat – azok után, hogy otthon hetekig gyakorolta a dalokat, amiket majd több ezres közönség előtt kell eljátszani.

Drágaságom, Olaszország!

Béla haverommal Szlovénián keresztül érkeztünk Olaszországba, ahol Triesztnél még csak 600 km volt a számlálóban: ez pont az út felét jelentette. Az olasz autópályán ért minket az első sokk. 62 Euro volt a útdíj Courmayeurig, ami oda-vissza 124 Eurót jelent. Hogy értsd: ez majdnem annyi, mint egy hazai éves(!) matrica ára. Benzint 480 forint körül tankoltunk literenként, ezen simán csak hangosan röhögtünk. Lehetett volna 600-ért is, ha nem vagyunk szemfülesek, a benzinkutakon ugyanis két fajta sor létezik. Egy önkiszolgáló és egy full service, utóbbinál a kutas tankol, de 2 Euro körül van a benzin ára – nem ezt használtuk.

Este 10 után érkeztünk meg a kempingbe, uszkve 10 fokban (arrafelé természetes az ilyen alacsony hőfok nyár közepén is), így nem is esett olyan jól az első sör – de nemcsak a hideg miatt, hanem mert 6 Eurót kértek érte, azaz pont annyit, mintha egy pesti bárban legalább kétszer mennél a pulthoz. Mindegy is, a fáradtság nagy úr: sátor felállít, lefekszik aludni. Aludni? Inkább fagyoskodva forgolódni. Borzalmas éjszaka volt, pedig meleg ruhát vettünk fel, és 10 fokra kalibrált hálózsákba bújtunk. Mint később kiderült: butaság volt felöltözni, mivel a testmeleg nem tudta felfűteni a zsákot. (Másnap már gatyában feküdtünk le, és nem is fáztunk.)

A csütörtök legyen az ördögé

Elvileg csütörtökön 4-re kellett volna odaérnünk, de mi már szerdán megérkeztünk, csütörtök virradóra már ott álltunk a fagyos éjszaka után. Alvás után futottam egyet a hegyen, majd a környék felderítése következett. Szájtátva bámultunk. Eszeveszett táplálékot kap az egyszeri ember agyának látóközpontja: a nyakszirtlebenyben található neuronhadsereg sokkot kap. A Mont Blanc hatalmas. Nemcsak úgy szimpán nagy, hanem nagybetűvel HA-TAL-MAS. Courmayeur pedig gyönyörű: télen síközpont, nyáron a természetjárók egyik kedvence. Ettünk pizzát, spagettit… finom volt, de milyen is lett volna?
Délután 4 órakor a megadott helyen a regisztrációs pultnál 120 méteres sor fogadott. Végigálltam. Egy darab karszalagot kaptam, amivel később egy másikat is felvehettem. Ott már 150 méter volt a sor. Ilyenkor persze mindenki fel van pörögve, és megy az ismerkedés. Találkoztam Nagy Dáviddal, az Overnight zenekar gitáros-énekesével, akivel már Budapesten is összefutottunk, amikor egymásra találtunk a Rockin’1000 weboldalán. Ugyanott Szabó Norbi is megjelent, ő basszusgitározni jött. Előre tudtunk egymásról, nem volt nagy meglepetés, hogy összefutottunk, csak ami később jött, azon döbbentem meg: egy kanadai sráccal, név szerint Stevennel, és egy vele együtt ücsörgő haverjával dumáltunk, és nagyjából 15 percig minden rendben is volt, amikor Dáviddal valamit egymás között magyarul beszéltünk meg. Steven barátja erre magyarul azt mondta: Ezt nem hiszem el! Magyarok vagytok? Mint kiderült, ő Buddy Májki, azaz Mohos Miki, egy Zürichben élő magyar blues gitáros. Több se kellett, ettől a pillanattól kezdve ő is a magyar csapattal húzta a rock’n’rollt. Amikor minden karszalagunk megvolt, már csak 3 órát kellett várni, hogy a hangszereinket elszállítsák. Este a kempingben halkan gitározgatott mindenki, de valahogy a papírforma igazolódott be: a jó buli a magyaroknál van. Épp egy Red Hot Chili Peppers dalt játszottam, amikor megjelent vagy 4-5 gitáros, meg számtalan énekes, és csatlakoztak hozzánk. Éjfélkor Trio, a kemping tulaja állította le a bulit, és finoman jelezte, hogy itt az idő aludni.

Pataky Attila. Vagy a rokonai.

Péntek: azaz életem egyik legkeményebb napja

Soha az életben nem akarok többé az akusztikus gitáromon játszani, és nem akarom hallani a Blurtől a Tendert.

Hamarosan elmesélem, hogy ennek mi az oka, de kezdjük azzal, hogy mi történt reggel. 8:30-kor volt az első próbánk, ekkor csak a gitárosoknak. Amikor az első hang megszólalt, kirázott a hideg. Embertelen enegia szabadult fel: 250 száj fordult vigyorra, 250 szempár kerekedett nagyra, 250 gitár (amolyan rockújságírós fordulattak élve) kérlelte a gazdáját, hogy „még-még, gyerünk tovább!” A másfél órás katarzis csak bemelegítés volt (meg persze a gitársávok felvétele is egyben, de ez csak apró technikai részlet), az igazi élmény még váratott magára.
Aznap este volt még egy dolog, amit bele kellett írni a rock’n’roll történelemkönyvébe: a világ legnagyobb unplugged rockkoncertjéről beszélek. Ez volt a Big Fire, ahol a Millini (a Rockin’1000 család olasz beceneve) kizárólag akusztikusan adott elő egy dalt. Ez volt a Tender. Vagy 14-szer játszottuk el a próbákkal együtt, köszönhetően annak, hogy ebből készül az egyik kisfilm, ami a Learn to fly-hoz hasonlóan, milliós nézettségekkel számolhat. A felvételhez egy hatalmas máglya körül telepedtünk le, és amolyan tábortűzi gitárosok stílusában ismételgettük az említett művet – amit sikerült teljes szívemből meggyűlöljek, sőt nem csak nekem: másnap egy srác a kempingben dúdolni kezdte, mire öten rohantak felé, és heves anyázás közepette kérlelték, hogy ezt soha többé ne tegye.
Az ujjaim estére szétmentek. Elfáradtam, elaludtam.

Tűz, jöjj velem.

A nagy nap

Tehát a szombat. 999 másik muzsikussal együtt zenélni felfoghatatlan élmény, csak akkor tudod értelmezni igazán, ha köztük vagy.
Délelőtt 8:30-ra volt meghirdetve az első próba, az első egyvelegé (medley). Az esti koncert programja 3 medley, amiket az Epic, a Power és a Summer of Love fantázianevekre állítottak össze. Olyan tételekből állt, mint a Bohemian Rhapsody a Queentől, a Suck My Kiss a Red Hot Chili Pepperstől, a Sunshine of Your Love a Creamtől, a Woman a Wolfmothertől, a Somebody to Love a Jefferson Airplane-től, vagy a Sgt. Pepper’s lonely hearts club band a Beatlestől.
8:30: óvatos, olaszos beszerelés.
9:00: a karmester és zenei vezető, név szerint Maestro Marco Sabiu megérkezik.
Ez már eleve 30 perc csúszás, de akkor még nem sejtettük, hogy ez csak a kezdet. Többnyire olaszul kaptuk az instrukciókat, az olasz kollégák pedig fordítottak. De amit nem mondtak el olaszul sem, azt ők sem tudták nekünk továbbadni, mégpedig azt, hogy a kora délutánra várható vihar miatt átalakul az időrend. Az énekesekkel végigmentek az összes medley-n: férfi főének, háttér, női főének, mindent legalább háromszor rögzítve. Ez kb. délig tartott, addig ment a haverkodás, fotózás, sörözés, majd a fekete felhők közeledtével mindenkit a „színpadra” parancsoltak, és elkezdődött a valódi együtt zenélés. A vele érkező mámor minden várakozást felülírt. Eljátszottuk kétszer a programot, miközben az operatőrök már forgattak, és aztán leszakadt az ég. Szorgos hangyaként rohangált mindenki, letakartuk a cuccainkat, aztán a dobosoknak segítettünk (nyilván nekik kicsit nehezebb dolguk volt), majd menedék után néztünk – csakhogy ebből nem volt sok.

Ún. szelfi.

Én a 600 méterre lévő kempingünkbe vittem a gitáromat és a hátizsákomat, majd elindultam visszafelé, ahol azt az információt kaptam, hogy a gitárosok és a basszusgitárosok lejátszottak, mehetnek. Furcsa volt, de nem vitatkoztam, elkezdtem elcsomagolni, és indultam visszaadni a fülhallgatómat, amiben a mankósávot kaptuk a fülünkre (ez a közös zenélésnél a pontosság miatt fontos), de akkor azt mondták, hogy 10 perc múlva ismét belevágunk. Rohanás a gitárért. Sok olyan zenésszel találkoztam, akik addigra már elcsomagoltak, és elindultak haza, én viszont nem azért utaztam 1200 km-t, hogy feladjam. Vissza a kempingbe, onnan vissza a fesztiválra, és nyomtuk is tovább. Még ötször. A videós stáb elvégezte a munkáját, intettek, hogy itt a vége, így mindenki a gitárját a magasba emelve rohanta körbe a területet, miközben a dobosok a We will rock you ütemeit dobolták. Eszeveszett extázis. Szégyen, nem szégyen, a könnyeim folytak.

Na persze, ezért mentem, és ezért leszek ott jövőre is. Na meg azért is, mert az újdonsült barátaimmal, azaz Dáviddal, Mikivel, Norbival, Susóval, Stevennel, Valeríjjel, Calogenoval meg a többiekel megbeszéltük, hogy amíg él a Rockin’1000, addig ott leszünk, és életben tartjuk a valódi rock’n’rollt. Remélem, hamarosan a gyerekeimmel együtt.