„Nekem a Balaton…” – Először látta a magyar tengert a lyukóvölgyi, háromgyermekes család

Wechsler Katrin tizenkét éves. A legjobban biciklizni szeret. Régen volt biciklije is, de már nincs meg. A Bulgárföldi Általános Iskolából, ahova jár, legutóbb a Pinokkió című könyvet kölcsönözte ki. A testvéreivel nemigen játszik, mert mindig rosszalkodnak. Biankával és Szilvikével barátkozik, a többi osztálytársával nem, mert mindig összevesznek vele amiatt, hogy Biankával meg Szilvikével barátkozik. Pékcukrász szeretne lenni vagy eladó, a harmadikat még nem tudja. Még sosem látta a Balatont.

Wechsler Dáriusz tízéves, negyedikes az általánosban. Fociban nagyon jó, az osztálytársaival alakítottak egy csapatot. Ha izgul, dadog, de anya szerint majd kinövi. A suliban a matekórákat szereti a legjobban. Van egy kutyája, Igor, aki kicsit hamis. Még sosem látta a Balatont.

Wechsler Amanda nyolcéves, a beceneve Szami, ami a Szamócából jön. Jószívű kislány, de néha hülyéskedik azért. Szeret játszani, a suliban semmit nem szeret. Ja, de, labdázni. Mindenből kitűnő, matekból a legjobb. Senkivel sem játszik, csak a testvéreivel. Meg a Dominikával, mert az kedves lyány, meg olyan szép. Még sosem látta a Balatont.

Az albérlet mellett, ahol Wechsler Mónika egy időben lakott, volt egy rét. Oda járt kaszálni minden délután Horváth János – a lovának vitte a szénát. Mindig beszólt a lányhoz, nem kíséri-e el. Míg kaszált, addig beszélgettek. Ez így ment vagy másfél hónapig.

Ők lettek Katrin, Dáriusz és Amanda szülei. Először csak egy fiút és egy lányt akartak, de másképp alakult. Katrin nevét a nagymama adta, Dáriusz Jánost az apja nevezte el a híres bokszolóról, Amanda pedig annak köszönheti a keresztnevét, hogy egy Stefano nevű olasz énekes dalt írt a kislányához.

Mónika a nyolc általános után biztonsági őrnek tanult, de volt már szalagmunkás, raktáros is. Most, a húszas évei vége felé dolgozik élete legjobb állásában: a Máltai Szeretetszolgálat afféle mindenese a helyi közösségi házban. Becsülete van itt, és fix keresete.

Ezzel együtt is csak az ország legolcsóbb házai közül tudtak megvenni egyet, négyszázezer forintért, részletre. Havi ötvenezrével törlesztik, emellett már csak a villanyt kell fizetni. Víz nincs fent a hegyen, ahová naponta legalább kétszer felkirándulnak ők, és a gyerekek.

Lyukóban, ahol laknak, sok kilométert gyalogol az ember. Ez itt külterület, a bányászok egykori víkendházas övezete. Valamikor gondozott kertek voltak itt, míg az utolsó kerítéslécet is el nem tüzelték, az utolsó kertkaput, cserepet is el nem hordták. Kilencszáz család él itt, a szegregátumban, „sokuknak ez a vég” – mondja a helyben dolgozó szociális munkás. Mint meséli, ha az itteniek munkát keresnek, inkább nem mondják, hogy „lyukósiak”. Mert „az olyan bélyeg”. Autóval az utak egy része járhatatlan, buszjegyre vagy van pénz, vagy nincs. A legközelebbi bolt, de az óvoda, iskola is kilométerekre van, Miskolcon.

Mégis jó itt: két éve nincsenek lopások, erőszak meg sosem volt jellemző. „Úgy vagyok vele, ha mi nem bántunk senkit, minket sem bántanak” – véli Mónika. Ők azelőtt Szendrőben laktak, ott az árvíz elvitte a házukat. A legkisebb még csecsemő volt.

 

Munka kevés van Lyukóban, így kenyér is, hiányzik a csatornahálózat, és vízvezetékrendszer. Van viszont orvos heti egyszer, és van „a máltai”, ahol lehet mosni, zuhanyozni, tanulni, meg hivatalos levelet tollba mondani.

Idefele jövet elhagyjuk a Vasgyári Piacot, a Bük Áruházat, a Vasas Művelődési Házat, meg a lerobbant 16-os buszt, aminek utasai fürtökben poroszkálnak előttünk az úton. A Lenin Kohászati Műveknek, a DIGÉP-nek, a fonodának és a bányának – sok-sok munkaadónak – viszont csak a nyomait láthatjuk a környéken.

• Én átúszom a Balatont! – tódít Dáriusz, amióta meghallotta, hogy utazik a Balatonra, ami egy tó. Olyan, mint a Mályi, csak nagyobb. Az osztálytársa, Hazug Zsolti már át is úszta, többször is -ha ilyen névvel lehet bármi igaz.
• Te nem is tudsz úszni – mondja a húga, de ez nem teljesen igaz, mert kicsit igenis tud. Azért megígérjük, hogy kap egy karúszót, ha már ott leszünk.

Addig is, a srácok elmondják nekünk, hogyan képzelik ezt az egészet.

• Hát szállodában fogunk aludni, meg étteremben enni.
• Meg úszni!

Elmondjuk nekik, hogy aki nem úszik jól, az bevihet egy matracot, és azon lebegve élvezheti a vizet. Az étterem azonban egyelőre érdekesebbnek tűnik.

• Lesz ott egy lap, és arról kell választani kaját.
• Te mit eszel majd, Amanda?
• Mákos tésztát.
• Dáriusz?
• Én hamburgert. De van ott rákhús, meg cápahús is. Mondta egy barátom.

Mónikáék új házába nem egyszerű bejutni, négy kutya őrjöng a bejárat előtt. Még nincs minden kész, hat hete költöztek át ebbe. Nagyon „gánya család” lakott benne, volt vagy ötkonténernyi szemét – panaszkodik Mónika.

A lányok egy szobában, Dáriusz a másikban, apáékkal. János nem az a beszédes típus, de azért nagyon is rajta tartja a szemét a dolgokon. Mondjuk, most épp a kecskés embernél van, de amúgy dolgozik. Mikor mit lehet.

Nyaralni még nem voltak. Mármint nem csak a gyerekek nem, de a szülők sem, soha. Tévében viszont már látták a Balatont, és persze a tengert is. Mónika mégsem vágyik oda. „Félnék” – mondja. „Vagy az, hogy még nem voltam, nem ismerem. Nem tudom. Lehet, hogy inkább csak az.”

Azt mondja, örült az utazásnak, és várja már, de „valahol tart is tőle”. „Vagy annyira izgulok, vagy annyira örülök, nem tudom.”

Mindenkinek van fürdőruhája, törülközője, Mónika tegnap papucsot is vett a gyerekeknek, meg is mutatja. Büszke rájuk, mert egész szépen teljesítenek a Bulgárföldi Iskolában. „A kicsi mindenből jó, Katrin jár zongorázni, hát, elmegy. Dáriusz elsőbe kitűnő volt, mostanában rontott. Azért igyekeznek.”

Jó korán kellett kelniük, reggel hat van, amikor várjuk őket az útkereszteződésnél. Egy bőrönddel, és sok nejlonzacskóval érkeznek. Álmosan kászálódnak be a kisbuszba, ami csak eddig a pontig tudta megmászni Lyukót. „Ez a legjobb napom” – mondja Dáriusz vigyorogva, noha még épp csak elkezdődött. A további részében rekordot döntünk mi, kilencen – az egységnyi idő alatt legtöbbször elhangzó szó a ’Balaton’. Valahogy így:

• Zöld a Balaton?
• Ha leérünk, én egyből bemegyek a Balatonba.
• Meg tudja mutatni a telefonján, milyen a Balaton?
• Én már láttam a Balatont a reklámban!
• A Balatonnál is van rossz idő?

Hajjaj – gondoljuk mi, akik már sok derűs, meg sok esős napot eltöltöttünk arrafelé. Rögtön eszünkbe is jut, hogy a Balatonnál még a rossz idő is jó, szóval Katrinéknak tulajdonképpen igazuk van, amikor azt gondolják, hogy egyrészt a felhők felett, másrészt a Balatonon valószínűleg mindig süt a nap.

A leggyakrabban elhangzó mondatból viszont érdekes módon hiányzik a nap szava. Így hangzik: – Ott vagyunk már?
Amikor meg tényleg mindjárt ott vagyunk, tetőfokára hág az izgalom – ahogy azt az efféle riportcikkekben írni szokás.

• Melyik oldalon lesz?
• Én látom meg először!
• Te ezt figyeld, én meg azt!

Aztán persze Dáriusz látja meg először, vagy Katrin, de ez nem teljesen tisztázott. A fő, hogy mindketten látják. Ez mind semmi, nemsokára ott fürdenek, majdnem a bólyánál, izgi.

De előbb még a szállodaszobában kapacitálják stábunk fotós tagját: – Peti bácsi, akkor hozza az ágybetétet!
Sokáig nem értjük, aztán kiderül, hogy a beharangozott matracra gondolnak.

A büfében lehet inni rendeskólát, meg gyömbérkólát, és van bazár. Dáriusznak beígérjük a karúszót, erre őt kicsit elkapja a gépszíj, és lábúszót is szeretne. Végül marad az előbbi – egy Csőrikéset választ.

Választani azt nagyon lehet itt, most három napig választani lehet csak igazán! Lehet kérni lángost vagy palacsintát, hamburgert vagy gyrost, gokartozást vagy vízibiciklit. Sőt. A Marina Hotel svédasztalánál még választani sem kell, vagy pontosabban: mindent lehet választani. Esznek is a gyerekek „banántot, meg eeekkora szilvát” – mutatják másnap. Délben „all you can eat” van, alig hiszik el, hogy akárhányszor sorban állhatnak lángosért meg fagyiért. Mi nemigen kérjük már a bugyirózsaszín árnyalatú, nyolcadik gombóc eperfagyit, a lányok mégis szorgalmasan hordják nekünk. – Maga kér? – És maga? – Nem, nem kérek. – De, tessék enni, hát van még!

A búcsú – mint minden igazi – hamarabb eljön, mint gondolnánk. Három nap, amiből egy az utazás, gyorsan elszalad. Főleg, ha az ember először csinál nagyon izgalmas dolgokat. – Marci bácsi, én végtelenszáz napig tudnék itt maradni! – mondja Amanda, és tudjuk, hogy igazat beszél. János és Mónika nem egészen így vannak ezzel, ők akár már második nap visszaindultak volna. Pedig Lyukóban nem igazán lehet ilyenkor mit csinálni – mondják. Mégis… hiányzik az otthon, az otthonos. Nincs folyóvíz, mint a szállodában, meg svédasztal, de ott van Mónika kiskutyája, Jánosnak meg a pénzkereseti lehetőség.
De ha már itt vannak, ülnek türelemmel a parton, harminc fokban, ruhában. Nézik a vizet, és nézik a gyerekeiket, akik e pillanatban pont ugyanolyanok, mint bármelyik visítozó-lubickoló tízéves körülöttük. Meg nem mondaná az ember, hogy először csinálják. Önfeledtség, öröm, gyerekkor és Balaton. Mindenkinek jár.

xxx

Wechsler Katrin tizenkét éves. A legjobban biciklizni szeret. Régen volt biciklije is, de már nincs meg. A Bulgárföldi Általános Iskolából, ahova jár, legutóbb a Pinokkió című könyvet kölcsönözte ki. A testvéreivel nemigen játszik, mert mindig rosszalkodnak. Biankával és Szilvikével barátkozik, a többi osztálytársával nem, mert mindig összevesznek vele amiatt, hogy Biankával meg Szilvikével barátkozik. Pékcukrász szeretne lenni vagy eladó, a harmadikat még nem tudja.

Wechsler Dáriusz tízéves, negyedikes az általánosban. Fociban nagyon jó, az osztálytársaival alakítottak egy csapatot. Ha izgul, dadog, de majd kinövi. A suliban a matekórákat szereti a legjobban. Van egy kutyája, Igor, aki kicsit hamis.

Wechsler Amanda nyolcéves, a beceneve Szami, ami a Szamócából jön. Jószívű kislány, de néha hülyéskedik azért. Szeret játszani, a suliban semmit nem szeret, ja, de, labdázni. Mindenből kitűnő, matekból a legjobb. Senkivel sem játszik, csak a testvéreivel. Meg a Dominikával, mert az kedves lyány, meg olyan szép.

És mostanra mindannyian látták már a Balatont.

Akciónk előző részét ITT nézheted meg: Családot egyesített az NLCafé stábja